A felszínről soha nem fogod látni a másik ember mélységeit, mert ahhoz alá kell merülnöd, először önmagadban, hogy azután a másikéban is eltudj. A felszín csak felszín marad, a mélység viszont folyamatosan tágul.
A felszín hullámzó, viharos és kiszámíthatatlan, a mélység viszont állandó, békés és csendes.
A mélységben rálelsz azokra, akik már szintén alámerültek, más világot látnak és teremtenek meg magukban, a felszínre már nem vágynak.
A felszín a felszínnel kompatibilis, elhánykolódnak, sodródnak együtt, a mélységeket nem látják, mert nem is tudnak róla. A mélységet viszont már nem vonzza a felszín, mert már megtapasztalta.
A mélység a mélységgel kompatibilis, szavak nélkül értik egymást, érzik a másikat távolságtól független, mert a mélyben nincs különállóság, egység van, egybeolvadás.
Ahhoz hogy valakit megismerj, segíteni tudj, ahhoz merülnöd kell, minél mélyebbre jutsz magadban, annál többet látsz, annál többet értesz meg a másikból is. A mélyben látod az ő mélységeit is, amit még ő maga sem, még nem mert alámerülni, a felszínen kapálódzik, de már húzza lefelé valami ismeretlen erő és érzi, hogy nem bírja már sokáig tartani, és merülni kell.
Ki mikor jut el erre a pontra változó, sokan már csak életük legvégén jönnek rá az igazságra, miszerint az Élet értelme a mélységben kezdődik és semmi köze a felszínhez, ami csak egy illúzió.
Amíg illúzióban ringatod magad, addig nagyon távol vagy önmagad igaz valójától, attól aki valójában vagy és akinek megszülettél!
Bátorság, mély levegő és hajrá…
