Egy kapcsolat vagy egy házasság alapja a szövetség, az egymás iránti elköteleződés, de nem külső (hivatalos) hatásra vagy nyomásra, hanem egy belső lelki tartalom alapján. Két ember szövetsége arra, hogy a lehető legjobbat hozzák ki egymásból egymás által.
Szárnyalni tanítják egymást, segítik a másikat ha az elbukna, és fordítva. Vagyis kölcsönösség az alapja, tisztelet a tartópillére és szeretet a fenntartója. Figyelem a másikat és attól vagyok boldog, hogy látom az örömét, azt hogy önmagára talál. Lelki emberek vagyunk mindnyájan, akkor érezzük magunkat biztonságban, amikor azt érezzük, hogy megértenek bennünket, meghallgatnak és komolyan veszik és elfogadják azt amit mondunk.
Ezzel ellentétben a mai kapcsolatok és házasságok nagy része az egymás kizsigereléséről szól. Nem fontos a másik, csak is „én”. Elvárás hegyeket támasztunk, anélkül hogy figyelnénk mire is lenne szüksége a társunknak. Nem vesszük észre a fájdalmat a szemében, a kérését a figyelemre, mert rá sem nézünk. Felületesen élünk egymás mellett mint két idegen, az összetartozást színlelve. A mai kapcsolatokban szinte élve temetjük el egymást, vergődve, egymást hibáztatva, élőhalottként tántorogva.
Azt sem tudjuk kivel élünk, mert energiát nem fektetünk abba, hogy megkérdezzük egymást, hogy figyelj „Te mitől lennél boldog, mert látom rajtad, hogy nem vagy az”? Ha meg is kérdezzük, és jön rá egy őszinte válasz, azt már meg sem merjük hallani, mert az már kényelmetlen, szembesít és közelítene az igazsághoz, változtatni kellene. Mivel ez így már kezd fájdalmas lenni és veszélyezteti a kényelmünket a megszokott rutinunkat, inkább úgy teszünk mintha rendben lenne minden, eljátsszuk hogy boldogok vagyunk, becsapva önmagunkat és eltereljük a figyelmünket különböző „játékszerekkel” és vegetálunk tovább.
A lelkünk szép lassan belehal ebbe a kapcsolatba és feladja, és a két fél közül az egyik, aki tudatosabb kilép a kapcsolódásból vagy együtt maradnak és dobálgatják tovább egymásra a földet „a szeretet nevében” a „házasság szentségében”, addig amíg el nem tűnnek mindketten a semmiben.
Mert nem a külső, másoknak tett ígérethez kell hűnek lennünk, hanem a saját lelkünkhöz, az önvalónkhoz, ez az önmagammal kötött szövetség.
Az az igazi társ aki a lelkemet szereti, és az tudja szeretni a lelkemet, aki látja és érzékeli is. Ebből lehet aztán közös szövetség, barátság és szerelem is. Az igaz kapcsolatok az égben köttetnek, és semmi köze a földi szertartásokhoz, rituálékhoz, mert ez bennünk él.
