A kettős mérce fogalma: miközben magamnak mindent megengedek, és az álszentség díszcsomagolásában tálalom a világnak, felmentve magam a hibáim alól, addig a másikat a töredékéért keresztre feszítem és büntetem. A másik fájdalom reakcióit visszafordítom ellene, így hárítva el magamtól a felelősséget. Mondván ez az ő baja, amiért ilyen gyenge és hibás is, így hát bűnhődnie kell és tanulnia.
Totálisan kivonom magam a történetből, mivel semmi alázat nincs bennem, a gőg és a büszkeség visz, a csekély megbánás és belátás képessége nélkül. Hibátlannak érzem magam, és felsőbbrendűnek mindenki felett.
A bocsánat kérés és a sajnálom szó nincs a szótárában, mivel ő semmit nem követ el, nem tud hibázni, így erre szükség sincsen. Semmi önkritika. A másik gyenge pontjára tűpontosan ráérez, és felhasználja manipulációra és érdekérvényesítésre, bosszúra.
A nárcisztikus viselkedés (totális önzőség), lassan népbetegség mind a családokban és a nagyvilágban is. A nagyfokú szeretethiány, a hibás társadalmi működés, a régi dogmatikus merev szabályrendszerek következménye.
Egy kedves szó vagy dicséret, elismerés szintén nem ismert fogalom a számára, mindent elkövet hogy a másikat lehúzza, maga alá helyezze, csak is azért, hogy jobbnak érezhesse magát. Nem bírja a kritikát, és nem is hallja meg a sajátjától eltérő nézőpontokat. Merev és egocentrikus. A saját hibáit nem látja, sőt lekicsinyli, de a másikét háromszorosára növeszti. Folyamatosan vágyik a visszaigazolásra, saját nagyszerűségét építve, ezért teszteli magát és a környezetét, hogy kiből mit tud még kiváltani. Provokál és szúr.
Minden szeretetet, figyelmet és törődést az egója hizlalására fordít, és teljes meggyőződése, hogy ez neki jár. Semmit nem viszonoz, csak elvesz. Nincs benne empátia a másik ember fájdalmára, lezár és bosszút áll, ha úgy érzi megsértették a büszkeségét. Nem tud a múlt árnyékából kilépni és képtelen a megbocsátásra, mivel mindig a másik a hibás.
Leragadt egy 3 éves gyermek érzelmi szintjén, aki még sok szeretetre, figyelemre vágyik, és amit nem kapott meg. Az önértékelésük nagyon sérült, és sok fájdalmat tárolnak, amit úgy vezetnek le, hogy bántanak másokat, főleg azokat, akik a legközelebb állnak hozzájuk. A másik érzelmi reakciója, fájdalma elégtétel a valós vagy vélt sérelmeikre. Nagyon sok szégyent, bűntudatot, szorongást, elfojtást, mellőzöttség érzést tárolnak, feltehetőleg gyermekkorból.
A párkapcsolat számára, a hiány pótlása az elmaradt érzelmi biztonság visszaépítésére. Kölcsönösség nincs, ezért nem is működik.
A másikban a szálkát, magában a kilógó gerendákat sem képes észleni. Képtelen a fejlődésre, mert nincs benne kellő alázat, hogy a működésére rálásson, mivel mindenkinél okosabbnak hiszi magát. Nem bírja elviselni, ha valamit nem tud az irányítása alá vonni, nem tud veszíteni. Senkiben nem bízik meg. Magányos. Nem mer kötődni, mert attól retteg, hogy elhagyják, átverik, megcsalják. És hogy elejét vegye a dolognak, inkább tönkreteszi azt is ami szép, így nem érheti csalódás. Sokszor önmagától szenved a legtöbbet.
Amennyire vágyik a szeretetre, olyannyira szabotálja is. Nem hiszi el magáról, hogy őt feltétel nélkül szeretheti bárki is, mert gyerekkorában megtört a bizalma.
Nem mer és nem is tud kapcsolódni, mert nem tanulta meg, hogy hogyan kell. Mindenkit ellök magától, akit igazán szeret. Segíteni nem lehet rajta, mert nem hagyja, pedig mindennél jobban vágyik rá, hogy megértsék és szeressék.
A fejlődése akkor indul el, ha megszületik benne az igazi alázat, lerakja a büszkeségét és mer segítséget kérni, és főleg akkor ha végre megengedi magának a szeretetet.
